Az idei tanévem egyre izgalmasabban alakul, három iskolában vagyok érintett, és még vannak szabad délutánjaim, ki tudja, mi jön még.

Múlt héten négy osztályban írattam meg ugyanazt a témazáró dolgozatot, mind a négy osztálynak én tanítottam a témát, ugyanazt kértem a füzetükbe, és ugyanazt a módszert alkalmaztam. Illetve volt egy baromi nagy különbség.

Mióta újra tanítok, megváltozott egy-két dolog. Leginkább az, hogy még az elején egész jól ment, volt egy világos koncepcióm, mit akarok elérni a teremben, milyen keretekhez ragaszkodok, satöbbi. Most már csak haza jövök, ledobom a táskám, és leülök játszani valami özönvíz előtti stratégiai játékkal, míg éjjel nem lesz. Aztán készülök az órákra, figyelem felkeltő rész az elejére, érzelmi bevonás, és esetleg valami cselekedtetés, többnyire ábra rajzoltatása, de kurva mindegy, mert a valóság úgyis felülírja. Nem minden osztályban, de van, ahol jelentősen.

Nincs projektor, pontosabban nincs áram a konnektorban, nincs térkép, nincs a gyerekeknek atlaszuk, mert nem rendeltek, szóval marad a tábla, meg a füzet. Esetleg a tankönyv, amiben úgyis le van írva minden. És iszonyat sokan vannak. Rengetegen vannak. Tegnap például míg a terem egyik végét fegyelmeztem, a másik végében egy fiú megtépett egy lányt. Akkor nem tűnt nagyobb ügynek, mint a szokásos balhéik, de utólag egyre jobban emészteni kezdett. Nyilvánvalóan megtaláltam a pedagógiai hibákat, amiket elkövettem, és ide vezetett, hogy fellazult a rend, de van egy másik dolog is.

A 14-15 évesekkel van gondom, aki ennél idősebb, annak megjön az esze. Ez amúgyis kritikus időszak: néhányan már megemberesedtek, és ettől frusztráltak, néhányan meg akarnak emberesedni, és ettől frusztráltak, néhányan pedig gyerekek még, és azok is akarnak maradni, de érzik, hogy bármelyik nap vége szakadhat a gyermekkornak, ők meg ettől frusztráltak. Aztán jön a szeptember, és ki így, ki úgy kilóg a sorból, kezdődik a baszogatás az iskola részéről, és ez mindent csak még feszültebbé lesz.

Szívem szerint nem várnék teljesítményt ebben az életkorban. Azt gondolom, ilyenkor az lenne a jó nekik, ha főleg tesiórából állna az órarendjük. Fekvőtámasz, kötélmászás, futás, stb. Aztán ha a beállt a hormon háztartás fiúknál-lányoknál, akkor jöhetnének vissza tanulni. Egyfajta makarenkói kijózanítás. Más kollégáim kussban tudják tartani az osztályt, de akinek eddig láttam a trükkjét, nem győzött meg. Kicsit úgy, mint mikor nem mer az ember összebalhézni a főnökével, de ha hazamegy, mindenki kedvét elrontja a füstölgésével, vagy valami rosszabbat lép. Nem lehet a lufit minden irányból összenyomni.

Csak ennek belátásához el kell fogadni, hogy a 14-15 évesekben tényleg feszültség és frusztráció van, nem pedig fegyelmezetlenség. Most persze össze kell szednem magam, és nekem is bekeményítenem, dolgozat minden órán, puskázóknak egyes, füzetet leosztályozom minden óra végén, aztán meglátjuk. Vidám.

Teljesen véletlenül kaptam el egy műsort az ATV-n, amiben L. Simon Lászlót mellékesen az oktatás további átalakításáról is kérdezte Rónai, hogy most ez valamiféle teszt-e, hogy bedobnak egy törvényjavaslatot, aztán visszavonják, ha nagy a felháborodás. L. Simon László nem az eszéről és rafinált mondatairól híres, és nem is volt semmi botrányos a szavaiban az olyan felkészületlenségekhez képest, mint mikor egy köztársasági elnök mástól lopja a disszertációját, és még fel is háborodik.

Valami ilyesmit mondott, hogy teljesen jogos felvetés volt a most bedobott és visszavont törvényjavaslat, hogy a magániskolák, ahol egyébként tandíjat is szednek, kapjanak-e olyan arányú állami támogatást, mint egy állami iskola.

S Z A R D  Ö S S Z E  M A G A D

Azért írom így és ezt, mert a miniszterelnökség államtitkáráról van szó, és ha egy ilyen államtitkár nincs tisztában azzal, hogy mire költ a kormány és nagyjából mennyit, akkor nagyjából ezt dörgöli a képembe. Államtitkár vagyok, szard össze magad.

Abban a különleges helyzetben vagyok, hogy egyszerre taníthatok egy waldorf gimnáziumban és egy államiban is. 

A Waldorf iskolák nem szedhetnek tandíjat, mert ha szednének, akkor nem kaphatnának állami támogatást. Ezért hozzájárulást szednek, elég kemény pénzeket, amit nem mindenki tud fizetni, de ettől még nem teszik ki az iskolából. Sokszor van, hogy egy tehetősebb család átvállal terheket, szóval itt nem egyszerűen tandíj fizetéséről van szó, hanem itt iskola fenntartásról van szó. Az állami támogatás ugyanis nem egyezik meg azzal a mértékkel, amennyit egy állami vagy egy egyházi iskola kap.

Nem kap annyit egy alapítványi iskola.

Pedig a szülők, akik ilyen iskolába járatják a gyereküket, fizetnek adót. Adót. És tandíjat is. A kormánynak kéne szégyellnie magát, nem az alapítványi iskoláknak.

És ha megnézem, mekkora fennakadást okoz az állami iskolában, ha kifogy a toner a fénymásolóból, vagy hány hónapot kell várni, mire lesz áram egy rossz konnektorban, akkor a kormánynak egyébként is szégyellnie kéne magát, nem pedig forrás kivonást tervezni az oktatásból. Ha esetleg vannak gazdag alapítványi iskolák (a waldorfok pont nem ilyenek), örülni kéne, hogy ők legalább meg tudták oldani.

Az állami támogatás megszüntetése egyébként csak idő kérdése, és biztosan nem fognak annyian a waldorfosok, montessorisok, más alternatív iskolások védelmében az utcára vonulni, mint a netadó ellen, ez itt egy macska-egér játék, és természetesen a kormány a macska. Ma az oktatás teljesen periférikusan kezelt dolog, és mikor ebből gond lesz, ugyanilyen kevesen fogják megérteni, hogy mi volt a probléma, és miért kell több évtized a korrekcióhoz.

Mikor a kormány részéről azt mondják, "Vissza kell állítani a szakmunka becsületét", ugyanúgy dobogtatják meg a szakmunkások szívét, mint annak idején 2010-ben a kormányváltáskor a tanárokét: "Vissza kell állítani a tanári szakma megbecsülését." És mi lett: gépesített oktatás, ami csak azért működik, mert a tanár az ilyen "(ingyen) túlórázok inkább, mert különben nem végeznénk máshogyan". Ahelyett, hogy hagynák a Humán Erőforrás Minisztériumot belefulladni a baromságaiba. És hogy mennyire periférikusan kezelt dolog az oktatás, mutatja, hogy senkinek nem szúrt szemet, hogy az előző ciklusban éppen leépítették a szakmunkásképzést, ennyire nincs oktatási koncepciója ennek a korlátolt társaságnak.

A magam részéről korainak tartanám az alapítványi iskolák állami támogatásának felszámolását, de mindenképpen egy szükséges dolognak gondolom. Egy demokratikus országban a kormány tiszteletben tartja, hogy sokféle igénye lehet a lakosságnak az oktatást illetően, és nem próbál utat mutatni e kavargó világ változó örvényei között, mert arra valók az egyházak. De egy illiberális állam különös viszketést érez, hogy ideológiát érvényesítsen.

Az illiberális államnak nincs létjogosultsága. Bársonyszékben ülő teoretikusok találták ki, és kétségbeesésben lévő pánikoló kisemberek helyeselik, pedig velük éppúgy nem tud mit kezdeni egy ilyen állam. A politikának nincs más dolga, mint a törvényi keretek biztosítása. A megfelelő iskola kiválasztása, a társadalmi odafordulás megvalósítása, az elesettek támogatása a társadalom résztvevőinek a feladata, legalábbis ehhez kéne felnőni. A jelenlegi kormány mindent csinál, csak a törvényi kereteket nem biztosítja. Ilyen körülmények között az alapítványi iskolákra uszítani az embereket, mondván, hogy ezek államellenes élősködő pondrók, rövid távon biztosan jó húzás, de roppant felelőtlen a jövőre nézve.

És bár elégedetlen vagyok a kormánnyal, egy szóval sem írom, hogy az előző kormányokkal szimpatizálnék. 2010 előtt nem az volt a bajom, hogy nem a Fidesz balfaszkodik, hanem úgy általában a balfaszkodás. Ezek a fiúk teljesen félreértették a 2010-es kormányváltás mögé felsorakozott társadalmi felháborodást.

A színvonalas közoktatás drága, nekünk pedig nincs pénzünk, úgyhogy nem lesz színvonalas közoktatásunk, barátkozzunk meg ezzel.

Amíg egy oktatási reform koncepciója nem azzal kezdődik, hogy gatyába rázzák a tanárképzést és megemelik a pedagógus fizetést, pártállásra való tekintet nélkül ellenzékbe vonulok.

És nem lenne szar, ha a forradalmi koncepciókat több kísérleti iskolában is kipróbálnák ezek az anyaszomorítók (mivel a siker általában pedagógustól is függ, egy siker még nem a rendszer sikere)

Az új közoktatási koncepció nem is tudna másmilyen lenni, mint az a trottyos kormány, amelyik fejéből származik. Szükség van szakmunkásokra, persze. A kérdés csak annyi, hogy mi akadályozza meg a kormányt abban, hogy a mostani szakiskolák színvonalát emeljék? Most szét akarják verni a gimnáziumokat, mert akkor majd több gyerek választja a szakközepeket, és kész is a színvonal?

A szakképzés erősítésének gerincét a Parragh által elmesélt gyakornoki rendszer alkotná. Nem világos előttem, hogy miért kell szétszedni a gimnáziumi rendszert ahhoz, hogy tanműhelyek helyett üzemekben szerezzenek gyakorlatot a szakiskolai tanulók. Jelenleg kevesebb szakközepes és szakiskolás van, mint amennyit a Fidesz szeretne, de még ezekről sem tudott gondoskodni a dicsőséges kétszer kétharmados kormány.

Ha sikerülne a szakképzés színvonalát megemelni kipihentebb pedagógusokkal (nyári szünetben tengerparton martinit szürcsölő pedagógusokkal), felszerelt tanműhelyekkel és olyan gyakornoki helyekkel, ahol nem kulimunkát kell végezni, hanem valóban belekóstolhatnak a szakmába, akkor vonzó lenne a szakképzés, és a gimnáziumok anélkül a kívánt létszámra csökkennének, hogy a Nemzetgazdasági Minisztériumnak át kéne világítania az összeset.

De ehhez pénz kell, hatástanulmányok, évtizedes kísérleti programok, amit előteremteni a mai silány politikai garnitúra alkatilag képtelen, tehát nem is álmodozom tovább. Marad az, hogy a gimnáziumi felvételin próbálják a "léhűtőket" kiszűrni, és a szakiskolába zavarni.

4,25-ös átlag merült fel szóbeszéd szintjén, mint felvételi küszöb. Ha valaki számokat vár el, számokat is fog kapni. Ugyanez igaz a kimeneti kontrollra is: ha csak azok a gimik kapnának támogatást, ahol a továbbtanulási ráta jó, akkor kapnak is majd szebbnél szebb továbbtanulási rátákat.

Az egész koncepcióra igaz ez: ha több gyereket szeretnének látni szakiskolákban, biztosan úgy is lesz. Biztosan mindegyik megy majd gyakszira, a gimnáziumok pedig szebbnél szebb statisztikákat készítenek majd az iskolatitkárok sminkkészletével. A kormány boldogan dörgölheti majd az orrunk alá, hogy micsoda reformot hajtott végre.

Kíváncsian várom az elkövetkező egy év fejleményeit, elhangzik-e valaha a tanulók szocializációja, személyiségfejlődése, hivatásuk megtalálása. Mert eddig csak a veteránok klasszikus baromságát hallottam, meg a humán erőforrás szemléletet: tenyészteni kell több szakmunkást, mert az állomány ergya, kiment külföldre a gulya.

Ma missziós vasárnap van nálunk, katolikusoknál. Néhány éve csak ostorral tudom behajtani magam a templomba - ha egyáltalán - és ma is ahogy az első hang kijött az orgonából, éreztem, ahogy a lábam önkéntelenül a templom kijárata felé venné az irányt sietve, de önuralmat gyakoroltam.

Új papunk van, az önkormányzati választások előtt ismertem meg, Kocsis Máté egyik téravatóján prédikált, szóval képletesen a templom kriptájából indította magát nálam: gondoltam, egy középkorból itt maradt feudális lélek, aki a kegyúr gyűrűjét csókolgatja vallásos buzgalommal, nem tudván, hol az Istene, de igazából ezt nem tudhatom, és nem is az én dolgom.

Meg is lepett, hogy ma elhívta hozzánk Sebastian atyát, akinek a rajongótáborával nem nagyon tudok azonosulni, de el lehet képzelni egy Indiából érkezett hittérítőt: Ferenc pápa attitűd lengi körül. De essen szó most már a lényegről!

Sebastian atya vallásos célzattal elsütött a prédikációja végén egy székely viccet, és plébánosunk nem maradhatott alul a hívei előtt, rögtön ő is hozzátette a maga humorbombáját, ami egyébként nem volt kínosan rossz. Maga a csattanó vasárnap reggelre pont elment, ilyenkor az ember még nem akar fuldokolni a röhögéstől. Viszont az időzítés volt igazán zseniális. Missziós vasárnap van, ilyenkor a hittérítőkről esik szó, és arról, hogy nekünk kellenének hittérítők igazán, nem a spirituális óceánban fürdő bennszülötteknek. Életem második felében egészen közelről sikerült megtapasztalnom azt, hogy akár az is előfordulhat, hogy egy jó katolikus a fóbiáit a Bibliával támasztja alá, és a pokoltól való vallásos félelmében még arra sem képes, hogy emberként viselkedjen embertársaival, pedig hát pont így válik pokollá az élet.

Mindegy is, a lényeg annyi, hogy a hithű buzgalom nem óv meg minket az emberi természetünktől, ahogy egy oroszlánt sem az oroszlán természetétől. Így szólt a plébános vicce:

Egy misszionárius Afrikában térített, éppen egyik faluból tartott a másikba, mikor elé toppant egy oroszlán, hogy megegye. A pap rémülten vetett keresztet, és arra gondolt, ha Isten kereszténnyé tenné az oroszlánt, megoldást jelenthetne a helyzetre. Fel is kiáltott az égbe: "Ó Uram, térítsd meg ezt az oroszlánt!" Erre látja, ahogy az oroszlán letérdel, keresztet vet, majd imára nyitja az ajkát: "Áldj meg minket Úristen, s ez adományaidat, amelyeket a Te bőkezűségedből akarunk magunkhoz venni a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen."