Bár néhány helyi horvát sincs tisztában vele, de azáltal, hogy idén január elsejével Horvátország tagja lett a schengen-övezetnek, a határellenőrzés megszűnt Magyarország és Horvátország között. Balázs barátommal így merült fel az ötlet, hogy Krizsnicáról próbáljunk meg átmenni Babócsára. A klassz az volt az egészben, hogy nincs út a két település között.

Egy országos kampány miatt fontossá vált, hogy a telefonom számolja a lépéseimet, úgyhogy letöltöttem a Stravat végül, hiszen kár lenne eltekinteni attól, hogy naponta biciklizek. A Strava miatt pedig figyelni kezdtem olyan dolgokra, amikre eddig csak laikus megjegyzéseket tettem: nagyjából milyen irányból fúj a szél, illetve nagyjából mennyi idő alatt tettem meg az utat. De az app elég konkrét ezekben a kérdésekben.

Útközben az összes szintkülönbség 30 méter, az abszolút szintkülönbség a két végpont között 13 méter. Ez 16 kilométerre oszlik el, tehát gyakorlatilag sík terepen megyek. Az érdekesség itt inkább csak annyi, hogy én kb 5 méter szintkülönbségre tippeltem volna.

Szélmentes napokon az átlagsebességem 28 km/óra.

25 km/órás szembeszél esetében 22-24 km/óra az átlagom.

25 km/órás hátszél esetén 31 km/óra az átlagsebességem.

Leggyorsabb sebességem (32 km/órás hátszél idején forgalommentes napszakban, egyenes úton): 58 km/óra. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy nem éreztem biztonságosnak, de kíváncsi voltam, mennyit tudok kitaposni magamból.

Széllel szemben tekerni továbbra is gyötrelem, viszont az utóbbi hetekben stabil a szélirány, tehát hazaúton hátszelem van, és elég élvezetes hátszélben hazajönni. Olyan érzés, mintha síelnék, siklok az úton mindenféle erőfeszítés nélkül.

Itthon felejtettem a reflektoromat, úgyhogy csak villogóval jöttem a hazaúton. Egyszer már csináltam ilyet, akkor döntöttem el, hogy veszek reflektort. De egyébként akkor is teljesen elkapott a helyzet romantikája. Viccen kívül van valami szerbantalos ezekben a "fertály órákban", amit ilyen körülmények közt biciklin töltök: holdfényben minden másabb, mint napfényben. Mindennek ugyanúgy van árnyéka, de a színek eltűnnek és ettől átlép az ember egy párhuzamos dimenzióba, ahol csak három szín létezik: ezüstkék, sötétkék és fekete.

Éjszaka általában a szél sem fúj, autóból sincs annyi, és összességében valamiért könnyebben halad a bicikli, gyorsabban telik az idő. Pedig objektíve ugyanannyi perc az út.

Volt egyszer Bristolban, hogy éjjeli sétára indultam egy párkapcsolati krízis megoldásaképpen, és akkor is holdvilágban jártam be a nyomasztó élethelyzetem utcáit, ami a holdvilágban váratlanul ugyanígy átlényegült egy másik valósággá. Talán az ember figyelmét a napfényben eltereli a sok szín, és a struktúrákat a holfényben veszi észre igazán. Mert mégcsak sejtelmsenek sem modnanám a tájat telihold idején: mindent ugyanúgy lehet látni, mint nappal, csak nem annyira részletesen. Viszont erősebbek a benyomások, pont mint az álomban. Az ember reggel már csak a benyomásokra emlékszik, néhány furcsa részletre, de a lényegtelen apróságok zárójelbe kerülnek. Zsályazöld vagy mélyzöld a holdfényben egykutya.

A macskáim viszont ugyanúgy elém szaladtak kaját remélve a bicikli ciccegését hallva.

Március 10-ig lehet véleményezni a törvénytervezetet, ami jellemző módon hosszú távon készül befolyásolni a magyar oktatás állapotát. Persze mi hosszú távú itt Magyarországon Orbán Viktor hatalmán kívül, amikor keresztül-kasul törvénykeznek pillanatnyi ötletek és kokain-löketek hatására?

Ha nem számolom azt, amikor elütöttek, szerintem utoljára 14 éves koromban estem biciklivel. Illetve dehogyis! Ez a blog még őrzi Gyilki emlékét, az első országúti bicajomét, amelyikkel mindig akkorákat taknyoltam és olyan pillanatokban adta meg magát (a legvadabb az volt, mikor kettétört a váz), amikor nyilván extrán terheltem (kanyar, elindulás). De most megint épülni kezdett egy széria.