A Katasztrófafilmről a találó címén kívül mást nem is kéne írni. Volt úgy két éve a Bazi nagy film, nagyjából ugyanolyan sületlenség ez is: felfűzték az utóbbi évek mozikaraktereit egy borzasztóan gyenge cselekményre. Kamerával moziban felvett verzót töltöttem le, ennek előnye az volt, hogy kiderült: az amerikai mozikban még ezen is tudnak röhögni. Becsületükre legyen mondva, hogy leginkább csak akkor, ha büfögnek a vásznon, szóval annyira ők sem adják alá. Végig sem néztem, elindítottam inkább a Be kind rewind-ot, a magyar címében nem vagyok biztos, talán Tekerd vissza haver! lett végül.

Ez viszont kiváló film, annak is, aki utálja Jack Blacket. Engem az utóbbi időben kezdett szórakoztatni, bár mindig nyomasztottak a szánalmasság miatt vicces karakterek, amiket ő játszott folyton.

Van egy röviden összefoglalható alaptörténet, miszerint Jack Black mágnesessége miatt tönkremennek a sarki ósdi videotékában a kazetták, mire kitalálják hogy újraforgatják azokat a filmeket. A szerzői jogok vetnek véget a mókának. Ugyanakkor ezek az újraforgatások is helyet kapnak a filmben, amik szellemesek és viccesek, de a cselekményt nem lendítik elő, és ez szokatlan, mert az amerikából érkező mozik történetközpontúak jobbára. Végeredményben olyan jelenségek bukkannak fel a fimben, mint közösségi szellem egy ház lebontása kapcsán, amatőr zsenialitás, satöbbi, amit már mind láttunk más filmekben. De a megközelítés mindenképpen eredeti és szórakoztató. A kiskorom jutott eszembe, amikor sorban álltunk a mozikassza előtt, és ott voltak azok is akik menők, meg mi is... -- ez a film kicsit olyan mint a mozizás és filmkészítés halotti beszéde, jó értelemben véve.

Ma Balogh István páterről tartottam volna kiselőadást, akiről halvány fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Viszont ennyire élvezetes munkában eddigi éveim alatt még nem is volt részem.

majdnem otthagytam a fogam már megint. Az utóbbi időben folyamatosan értékelem át az életemet, jövök rá hogy apránként kinyírom a lelkemet a mindenre rávehetőségemmel meg hasonló emelkedett dolgok, de azért mindig akkor váltok irányt a leghatározottabban, amikor autó elé kerülök. Tehát ma is...

35-ből 29-en voltunk ott

"Csak kedvem nincs, az meg megjön menet közben" - mondtam Ildinek mikor hívott, és bárcsak mindig ilyen bölcs lennék: az Echoes of Pink Floyd olyan Pink Floyd élményt adott, amit ennyi áthallgatott jó és rossz koncert után annyira sem vártam, mint Húsvétkor a nyúl felbukkanását.

Mielőtt rátérnék arra, hogy képtelenség volt az élmény amit nyújtottak, annyit meg kell említenem, hogy tegnap Rick Wright emlékkoncert volt Soroksáron a művházban, a három magyar Pink Floyd tribute közreműködésével, erről írok most. A sort a Marooned nevű kéttagú formáció nyitotta, ők Szolnokról jöttek, és Ildivel nagyon szenvedtünk. Nem pusztán a "sáj-nánánáj" stílusú éneklés fel-felbukkanása miatt, hanem mert mi a Pink Floydnak az elsődleges értelmét szeretjük, nem a nyolcvanas években rárakódott félreértését. Nem akarok szemét lenni, úgyhogy nem is írok róluk többet: a koncert célja a megemlékezés volt, és szép dolog, hogy sikerült egyeztetni egy időpontot és repertoárt.

Középső szuperprodukcióként (nak gondolva magát) a Hit Rock indította magát, és bár a Dark Side Of The Moon nagy részének eljátszása után már elköszöntek, egyszerűen félreértették a közönség tapsát, és még háromszor annyit játszottak. Mármint komolyan.  Én ilyet még nem tapasztaltam. "Na jó, ha ennyire szerettek minket ["csak tapsoltunk"], akkor most további két óra belőlünk." Most hogy ha jóból is megárt a sok, akkor a rosszból vajon megárt-e a sok? Megárt. Úgyhogy Ildivel a második szám után kimentünk a büfébe, több kifogásunk is volt, de ezt Rick Wright emlékének tisztelegve nem hántorgatnám itt fel, nem arról szólt az este.

Tényleg annyira szívesen fikáznék, de megússzák az öregek...

Zárva a sort, az Echoes of Pink Floyd közel háromnegyedórás beállás után indított a Cluster One-nal, közben leálltak Attis kontrollja miatt, de aztán anélkül hogy darabjaira hullott volna a szám, folytatták tovább. A fáradozásnak köszönhetően nagyon szépen szólt minden. A hangszereken továbbra sem felejtettek el játszani. Én a Kultiplexes koncert alkalmával már említettem, hogy ők képesek, de most megint kell ömlengenem.

Tribute zenekarról van szó: ők is szeretik a Pink Floydot, meg mi is, és ők eljátszák, mi meg örömködünk. Ennyi az "alapkövetelmény". Ezt jelenti számomra a tribute. Többnyire nem is szoktam írni tribute koncertekről. De hogy hívják azt, amikor feltámasztják a zenét? Nem viccelek, meg túlzok. Ettől dobtam a hátast, nem attól hogy a PF mennyire jól komponált. Hogy hívják azt, amikor ott ülsz egy művházban, minden mellékhatásával, és ennek ellenére azzal szembesülsz, hogy nem csak a szerző a zseni, hanem ők ott a színpadon mind. Annál is többről van szó, hogy élettel megtöltve játszották a Pink Floydot, pedig már ez is csak évente egyszer fordulhatna elő. Arról van szó, hogy például a Shine on you crazy diamond part2-t mikor játszották, nem az eredetit játszották hangról hangra, de annyira adta magát amit játszottak, annyira helyén volt és pinkfloydos volt, annyira mértékletes volt az önmegvalósítás és mégis lehengerlő, annyira beleilleszkedett a sorba, hogy a fülemig ért a szám. Tehát nem reprodukció volt. Nem kiválóan eljátszás volt. Ha kritikus lennék, úgy fogalmaznék: nagyon ott volt, teljesen a Pink Floyd örökségbe illeszkedő felfrissítést hallhattunk.

De mivel egy dagályos-ömlengős alkat vagyok, ennyinél nem állhatnék meg, csak elfogytak a hasznavehető szavak. Higgyetek nekem!!! :DDD Annyira fájt volt hogy csak mi hallhattuk, ilyen a világon nem volt még egy! Egy művházban, te jó ég! Pedig a legutóbbi jókai klubos koncertről annyira lemondóan mentem el. Azt hittem meguntam a Pink Floydot. És akkor kiderül, hogy a Pink Floyd még micsoda...

ildibildi kössz a képeket!