Világszenzáció: hazakerültek a Seuso-kincsek cím fogadott a Magyar Nemzet honlapján, amit mostanában azért olvasgatok, hogy megértsem a barátaim és a családtagjaim látásmódját. A cikkből kiderül, hogy visszaszereztük, hogy hazakerültek, és hogy szenzáció. Egy kommentelő arról írt, hogy ez ráadásul rengeteg turistát fog idecsalni, de talán ezt a fajta optimizmust még a Magyar Nemzet szerkesztőségében sem osztják, pedig ott igen vidámak lehettek az elmúlt időszakban, mert ennyi jó hírről ország még nem számolt be, mint amennyit ők közölnek. Ami egyébként jó: Angliában sem fárasztottak minket, munkásosztályt a valósággal: zömével súlytalan politikai gesztusokról, közéleti botrányokról és karosszékből nézett külföldi konfliktusokról olvashattunk.

A Seuso kincsek körüli kommunikáción viszont már nem mosolygok. Nem nevetségesnek tartom, hanem ízléstelennek. Kicsit úgy érzem magam, mintha megdobtak volna egy kenyérrel, miközben semmi szükségem nem volt rá, nem is láttam, hogy repül felém, lepattan rólam, bele a járda retkébe, de díjaznom kell, hogy ez most a kő helyett jött, kvázi keresztényi.

Így érezhették magukat a sportegyesületek vezetői is, mikor a sportra fordított költségvetés megemelése azt jelentette, hogy stadionokat építenek, ami értelem szerűen nem úgy emeli a társadalom egészségügyi állapotát, mint például a sportolási lehetőségek támogatása, sporteszköz-fejlesztési projektek, szabadidős sportok kultúrájának fejlesztése. De még az ellenzékben is úgy csapódott le, hogy stadionok épülnek kórházak helyett, miközben itt sokkal nagyobb mulasztás történt a nagy populizmusban, ami az egypártrendszer megteremtéséhez elengedhetetlen.

Vissza a kincsekhez. Engem nem nyugtat meg, hogy még több kincs - idézem - "érkezhet haza" ezután, mert ha ezek a "visszaszerzések" és "hazaérkezések" a jövőben is azt fogják jelenteni, hogy felfoghatatlan pénzösszegeket fizetnek ki kövér brit senkiknek csak azért, hogy a polcunkra tehessünk ókori tányérokat, akkor az Észak-Korea beteljesülése, nem több. Történelem szakon végeztem, és mikor ókori tányért írok, tudom, miről beszélek. Felbecsülhetetlen értéknek tartom egy kelta kori kerámia fazék darabját is, amit egy bronzkori falu pöcegödréből ástak elő, de a múlt tisztelete, az emlékek tisztelete nem keverendő össze a passzióval. Négymilliárd forintot római - még csak nem is ősmagyar - műtárgyakra kiadni ugyanolyan ál-kulturált, mint amilyen ál-sportbarát a stadionépítés.

Könyvelői megközelítéssel vitán felüli, hogy a kicsek visszaszerzése [megvásárlása, az ég szerelmére] sosem fog megtérülni. Ha ugyanezt a pénzt odadták volna a Közgépnek prémiumként, még az is több hozadékkal járt volna, mint ezt a luxust megengedni.

Ha végignézek a 8. kerületen, mint minden reggel, nem tudok örülni. Jönnek vissza a külső kerületekből a hajléktalanok, hogy egy kis koldulás után a délutáni napon kialudják a kényelmetlen éjszakát, és aztán estefelé szedelőzködjenek újra, még mielőtt bilincs csattana a kezükre. Két nappal ezelőtt pedig tűt találtam az ablakpárkányunkon, ami eszembe juttatta a leállított tűcsere-programot, és egyúttal bizonyította, hogy a tűcsere-program leállítása nem a drogfogyasztást állította le. 4 milliárd forintból és jó társadalmi partnerek kiválasztásával mindkét problémát látványosan enyhíteni lehetett volna, kiváltképp 2/3-os parlamenti úthengerrel. Mi a mentsége a Fidesznek arra, hogy ezt elmulasztotta? Osztozzak én is a barátaim optimizmusán, hogy van új metrónk, meg visszaszereztük Seuso kincsét, meg letartóztattak még egy aljas MSZP-st?

Nézzétek meg a Magyar Nemzet összeállítását: http://mno.hu/seuso_kincs

"Kincs, ami a miénk" - kié? Mi az, hogy a miénk? A demokrácia tud a minénk lenni, a kiegyensúlyozott tájékoztatás tud a miénk lenni, de nagyon lelki szegénynek kell lennem ahhoz, hogy örüljek annak, hogy egy dúsgazdag angol kapott tőlünk 4 milliárdod, mi pedig vitrinbe tehettünk 7 ötvös munkát Kr. e. 12-ből, ami annyi morális töltéssel bír, mint Szvatopluk övcsatja. Még ha Attila kardjáról beszélnénk, de római tárgyakról? Étkészletről? De ha a tányéron lenne egy csillagtérkép, vagy egy felirat, ami valami eszmei értékkel bír még kussoltam volna, de hogy négymilliárdért venni egy balatoni szuvenírt, ez annak a társadalmi rétegnek a torz értékrendje, amihez én soha nem akarok tartozni. Biztos vagyok benne, hogy ez a műkincs piacon ilyen pénzek repkednek, de abban is biztos vagyok, hogy a műkincs piac sem az a dolog, amiért akár csak egy könnycseppet is elmorzsolnék, ha valami történne vele.

"A franciák is lelkesednek a Seuso-kincsekért" - a franciák a csigákért is lelkesednek. És bele se menjünk abba, hogy a fraciákra miért is kéne felnéznünk most hirtelen. Csak azért, mert üdvözölték, hogy közgyűjteménybe kerülnek a kincsek? Én is üdvözlöm, ha a "kerülnek" nem azt jelenti, hogy iszonyatos összeget csoprtosítottak át erre a célra, és még egyszer ennyit fognak még kifizetni a másik feléért, ha a szarvihar elcsendesedett.

"Dézsi: Orbánék időben felismerték a nagy lehetőséget" - Tanítani kéne ezt a mondatot a közszolgálati egyetemen.

Bárki, aki úgy látja a világot, ahogyan én, nem kis aggodalommal nézi a kampányt. Nyugodtabban tudnék aludni, ha biztos lehetnék abban, ha néhány alapvető fogalomra a választópolgárok tudnák a választ, vagy legalább elgondolkodnának róla. Azt gondoltam, az ellenzék majd felteszi ezeket a kérdéseket a plakátjain, de csalódnom kellett: úgy néz ki az LMP-től a Jobbikig minden párt számára a parlamenti választás egyetlen értelmezhető üzenete a "sokkal jobb többet!" jellegű sűrű köd.

Mintha nem lennénk túl egy társadalmi megrázkódtatáson: senki sem számol azzal, hogy valaha is felzárkózunk anyagilag a Nyugathoz. Mintha nem lenne gond a törvényhozás előkészítettségével. Mintha nem lenne gond a bírói hatalom függetlenségével (azóta sem!). Mintha nem csuknák le a hajléktalanokat. Mintha nem csaltak volna az ajánlólistákkal. Mintha nem lenne gond a tömegtájékoztatással.

Nem attól félek, hogy a Fidesz fog győzni. Attól félek, hogy a Fidesztől az MSZP-n át az LMP-ig senki sem érti mit jelent az: képviselni. Attól félek, a szavazni készülők nem értik, mit jelent: kirekesztés. Attól félek, senki sem fogja érteni, miért érték a független bíróság. És így tovább.

Nagyjából ezeket a gondolataimat próbáltam tárgyilagossá tenni ezeken a kártyákon:

Nagyjából mostanában telik le a 8. hónapom Magyarországon, amit azért tartok számon, mert kb. ennyit voltunk Angliában. A két város teljesen összehasonlítható, mert mindkét városban tartozással kezdtem és munka nélkül, a nyelvtudás pedig egyik helyen sem volt akadály. Mikor igent mondtam az Anglia-ötletre, nagyjából azt gondoltam, hogy jó lesz, jóllakott leszek, kifizetem a tartozásaimat, idővel vállalkozást indítok, és valóra váltom a régóta csiszolt terveimet. Anglia előtt Magyarországon zsákutcában éreztem magam, és ha most is annyit keresnék, mint akkor, akkor most is zsákutcában érezném magam.

Az összehasonlítás előtt csak még egy gondolat. A kiutazás előtt nem sokkal olvastam a határátkelő blogon egy okoskodást, hogy igazából nettó 180-220.000 fölött már egyáltalán nem éri meg kimenni Angliába. Akkor teljesen felbosszantott az a poszt, persze ha annyit hozzátettek volna, hogy a többség nem ennyit keres, akkor nem lett volna olyan frusztráló olvasni, hogy itthon jobb élni, mint Angliában. Elkeseredett voltam, és szükségem volt az Anglia-mítoszra.

Anglia előtt is jártam külföldön, szóval odakint nem ért különösebb meglepetés és hidegzuhany. Alapvetően úgy voltam vele, hogy nem lesz sokkal jobb, de tudok majd félretenni, és ez SOKKAL jobb lesz, akkor is, ha alja munkát kell végeznem éveken át. Nézzük tehát, Bristol vs. Budapest

Abban biztos vagyok, hogy agilisabbá tett a külföld, tehát ha nem megyek ki, akkor most nem írom azt, hogy vannak itthon kilátásaim. És abban is biztos vagyok, hogy aki csak teheti, próbálja ki magát külföldön. És még abban is biztos vagyok, hogy minden eset egyedi eset. Kinek hogy alakul odakint, az egyéni sorskérdés. Attól függ, kinek hol van dolga. És még abban is biztos vagyok, hogy befutni külföldön csak itthonhoz képest lehet. És hát egyedi eset minden kimenetel. Járhat bárki úgy, mint mondjuk egy Antal Nimród, és járhat bárki úgy, mint én, hogy inkább hazajön. Ennyi. Azt hittem igzalmasabb lesz az össehasonlítás.

Mikor írtam utoljára történelmi témájú posztot? Ugye? Én sem tudom. Érdekesen jártak viszont a gondolataim, mert Karácsony tájékán belefutottam egy dologba, megtudtam, hogy az ószövetségi próféták nagy részét az Iszlám is tiszteli. Ebből kiindulva rövidesen elméletet gyártottam, és pár hétre rá lett egy magántanítványom töriből is, aki pedig a legutóbbi órán azt mondta, hogy ez a kora középkor téma neki teljesen sötét. Neki is. Én pedig elkezdtem összeszedni neki a korszak vázlatát, és ekkor összeértek a gondolatok. A történelem nem úgy volt. Hát hogy volt? Szó sincs barbár invázióról. A Római Birodalom összeomlásától a keresztes háborúkig mindenben ott a vallásháborús vonal. Kifejtem izgalmasan azonnal.

Amit az óévben nem akartam elkiabálni az volt, hogy megpályáztam egy magántanítói állást. Afrikába kellett volna menni egy magyar családdal, és már a magántanítónál megragadott a dolog, az Afrika szó pedig nem szorul magyarázatra: még fizetnék is, hogy mehessek. Tegnap értesítettek, hogy a három utolsó körös jelentkező közül nem engem visznek, úgyhogy most már mindegy. A dolog gondolatától is belázasodtam, de most mégsem vagyok csalódott, mert ez jól észrevehetően egy sorsesemény lenne bárki számára, konkrétan az egész életét megváltoztatja annak, aki megkapta az állást. Úgy értem ezt, hogy sorskérdésekben nem érdemes erőszakoskodni, és egyébként sem minden arany, ami fénylik. Igaz, ebben az állásban nem sok kifogásolható dolog volt, a család rokonszenves volt, a kaland páratlan, a munka jutalomfalat, a fizetés nagyvonalú.

Ennek ellenére, hogy ez a munka nem jött össze, tegnap felmondtam a munkahelyemen, ami iszonyat kínos volt, mert bár megindokoltam, de a főnököm ezeket lesöpörte, hogy hát ezeken lehetett volna változtatni, én meg nem tudtam megfogalmazni, hogy ezzel én miért nem foglalkozom. Elég szánalmas voltam. Úgyhogy nem megkönnyebbülve jöttem ki az irodából. Persze a tény az tény, hogy elmegyek a cégtől, csak hát kínosnak ígérkezik a felmondási idő.