Itthon felejtettem a reflektoromat, úgyhogy csak villogóval jöttem a hazaúton. Egyszer már csináltam ilyet, akkor döntöttem el, hogy veszek reflektort. De egyébként akkor is teljesen elkapott a helyzet romantikája. Viccen kívül van valami szerbantalos ezekben a "fertály órákban", amit ilyen körülmények közt biciklin töltök: holdfényben minden másabb, mint napfényben. Mindennek ugyanúgy van árnyéka, de a színek eltűnnek és ettől átlép az ember egy párhuzamos dimenzióba, ahol csak három szín létezik: ezüstkék, sötétkék és fekete.

Éjszaka általában a szél sem fúj, autóból sincs annyi, és összességében valamiért könnyebben halad a bicikli, gyorsabban telik az idő. Pedig objektíve ugyanannyi perc az út.

Volt egyszer Bristolban, hogy éjjeli sétára indultam egy párkapcsolati krízis megoldásaképpen, és akkor is holdvilágban jártam be a nyomasztó élethelyzetem utcáit, ami a holdvilágban váratlanul ugyanígy átlényegült egy másik valósággá. Talán az ember figyelmét a napfényben eltereli a sok szín, és a struktúrákat a holfényben veszi észre igazán. Mert mégcsak sejtelmsenek sem modnanám a tájat telihold idején: mindent ugyanúgy lehet látni, mint nappal, csak nem annyira részletesen. Viszont erősebbek a benyomások, pont mint az álomban. Az ember reggel már csak a benyomásokra emlékszik, néhány furcsa részletre, de a lényegtelen apróságok zárójelbe kerülnek. Zsályazöld vagy mélyzöld a holdfényben egykutya.

A macskáim viszont ugyanúgy elém szaladtak kaját remélve a bicikli ciccegését hallva.

Március 10-ig lehet véleményezni a törvénytervezetet, ami jellemző módon hosszú távon készül befolyásolni a magyar oktatás állapotát. Persze mi hosszú távú itt Magyarországon Orbán Viktor hatalmán kívül, amikor keresztül-kasul törvénykeznek pillanatnyi ötletek és kokain-löketek hatására?

Ha nem számolom azt, amikor elütöttek, szerintem utoljára 14 éves koromban estem biciklivel. Illetve dehogyis! Ez a blog még őrzi Gyilki emlékét, az első országúti bicajomét, amelyikkel mindig akkorákat taknyoltam és olyan pillanatokban adta meg magát (a legvadabb az volt, mikor kettétört a váz), amikor nyilván extrán terheltem (kanyar, elindulás). De most megint épülni kezdett egy széria.

Mikor a szakállamra fagyott lehelet-párámmal megérkezek a munkahelyemre, vagy mikor napközben az arcomon valaki észreveszi a hidegtől kicsordult-felszáradt könnyem sónyomát, vagy csak simán látnak tekerni, akkor megkérdezik, hogy nem fagyok-e meg reggelente. Viszont tegnapelőtt busszal mentem dolgozni, és ugyanez lenne a kérdésem feléjük.

Belebotlottam a félbemaradt szakdolgozatomba, amit a Global studies mesterképzésen terveztem. A jegyzeteimben találtam nyers gondolatokat, amiket csak úgy a kutatásom margójára magamnak felírtam. Abban az időben nagyon sok rendszerező könyvet kellett elolvasnom (mostanában "big history"-ként hallottam valakit hivatkozni az ilyesmire), és értelem szerűen építgettem a saját narratívámat is apró kommentárokkal. Nem lesz már belőlük nagy mű, más felé mentem tovább, de kidobni sem akarom ezeket a gondolatokat.

TGM-mel közölt interjút a HVG, amiben TGM elég provokatív módon, különösebb magyarázat nélkül ismételgeti, hogy nincs többé nemzetállam. Az állítása nagyon inspiráló volt, mert a félbemaradt szakdogám gerincét is a nemzetállam problematikája adja.